Az 1998. évi amszterdami szerződés lehetővé tette az egyes tagállamok számára, hogy felhasználva az EU közös intézményeit, szorosabb együttműködést hozzanak létre egymás között, feltéve, hogy a létrehozott együttműködés nincs ellentétben a "közösségi vívmányokkal" és a közös kül- és biztonsági politikával.
Bármely fokozott együttműködést az Európai Tanácsnak egyhangúan kellett jóváhagyni. Ez az egyedi országok számára lehetővé tette a vétójog gyakorlását. Emiatt a fokozott együttműködésre vonatkozó formulát nehéz volt alkalmazni és sohasem használták.
2003. február 1-jétől a nizzai szerződés lehetővé teszi a fokozott együttműködést nyolc ország között – a külpolitika területén is – ha azt minősített többséggel hagyják jóvá, kivéve azokat a területeket, amelyek kizárólag az EU hatáskörébe tartoznak vagy katonai és védelmi kérdéseket érintenek.
Megjegyzés:
Egyes eurokritikusok úgy látják, hogy az EU-tagállamok bizonyos csoportjainak biztosított fokozott együttműködés jogi alapul szolgál egy kétszintű, két osztályba sorolt EU létrehozásához. Ha a tagállamok egy elég nagy csoportja megegyezik egymással, képesek lesznek az EU-t irányítani, anélkül, hogy a többiekkel konzultálnának.
Mások ezt a rugalmasság biztosítása eszközének látják. A konvent védelmi munkacsoportja és egy védelemre vonatkozó francia– német javaslat ajánlotta, hogy a fokozott együttműködést terjesszék ki a védelmi kérdésekre is. A fokozott együttműködésre vonatkozóan az alkotmánytervezet meghatározott szabályokat javasol.
A jövő:
Lásd az alkotmánytervezet I-40.6,I-43 és III-213. cikkét.