Luxemburgi kompromisszum

(Photo: www.morguefile.com)

1965 júniusában Charles de Gaulle francia elnök a Tanács valamennyi ülését bojkottálni kezdte – ez volt az „üres székek válsága”.

A római szerződés többségi határozatokat irányzott elő a mezőgazdasági és költségvetési kérdésekben olyan átmeneti időszak után, amikor ezek egyhangúlag kerültek elfogadásra. Az átmeneti periódus végén De Gaulle visszautasította az egyhangúságra vonatkozó szabály eltörlésének elfogadását és ekkor kezdődött a francia bojkott.

1966 januárjára kompromisszumos megoldást találtak, amely lehetővé tette, hogy a tagállamok megvétózhassanak olyan határozatokat, amelyeket „létfontosságú nemzeti érdeknek” tekintettek.

A „luxemburgi kompromisszumnak” nincs jogi státusa, de olyan kommünikében kifejezett politikai megállapodás volt, amely Franciaország és az EGK többi öt alapító tagországa közötti egyet nem értésekre utalt.
Mindazonáltal a kompromisszumot betartották 1985 decemberéig, amikor az EU elnökei és miniszterelnökei megállapodtak annak figyelmen kívül hagyásáról, és lehetővé tették egymás számára, hogy letagadják annak figyelmen kívül hagyására vonatkozó megállapodásukat.

Megjegyzések:
· 1982-ben az Egyesült Királyság megpróbálta ezt használni a mezőgazdasági termékek javasolt áremeléseivel szemben, de a többiek megtagadták ennek figyelembevételét, mivel a cél a brit rabatt elérése volt.
· Az utolsó olyan vétójogot, amely létfontosságú nemzeti érdekre vonatkozott, 1984-ben alkalmazták sikeresen.
· 1988 májusában Görögország megkísérelte politikai vétójog alkalmazását, de sikertelenül.

A luxemburgi kompromisszumként emlegetett vétójog nem összekeverendő ama vétójoggal, amellyel minden EU-tagállam rendelkezik olyan politikai területekre vonatkozó szerződésekkel szemben, ahol továbbra is az egyhangúság szabálya érvényesül.

Hasonló vétójogot illesztett be az Amszterdami szerződés a TEU-ba a külpolitika területén: a tagállamok megakadályozhatják, hogy a Tanács többségi döntési eljárással hozzon meg egy határozatot, azzal, hogy a kérdést az Európai Tanács elé terjesztik, amelynek ezt követően eghangú határozatot kell hoznia.

A jövő:
A Konvent az alkotmány I-22 és I-33 cikkei alapján elveti a luxemburgi kompromisszumot. Georges Berthoin, aki korábban Jean Monnet jobbkeze volt, javasolta a vétójog visszaállítását létfontosságú kérdésekben annak követelésével, hogy a miniszterelnöknek meg kell védenie vétójogát a következő EU-csúcstalálkozón.
Ezt a javaslatot propagálta a Konvent Demokráciafórum csoportja azzal a kiegészítő követeléssel, hogy a vétóról az illető nemzeti parlamentnek is döntést kell hoznia saját olvasatában.

Kapcsolat:
http://www.essaybank.co.uk/free_coursework/591.html